| MÁSODIK SVÉDORSZÁGI MECCSEM Előző cikkemben másodszor írtam egy olyan elit meccsről, amit élőben láttam. Most - ígéretemhez híven - második svédországi meccsemről mesélek Nektek. A mérkőzés Mikulás napjára, keddre esett. Be kell vallanom, hogy elég lehetetlen időpontra szervezték a meccset; idegenben játszottunk (Nyköpingben), ráadásul este 20:30-kor. Svédországban ugyan nem jön 6-án Mikulás, de magyar ismerőseimmel még a meccs előtt néhány órával megünnepeltük az érkezését. Még beöltöztetett Mikulás is volt a gyerekek kedvéért; alig várták, hogy megérkezzen. Aztán mikor megpillantották a kertben a puttonnyal sétáló Mikulást, volt nagy öröm, csak úgy csillogott a szemük…egyik ablaktól a másikig kellett szaladni, hogy minél tovább tudjuk követni a Mikulás bácsit. Aztán mikor mentünk a konyhába, hogy annak az ablakából is láthassuk még, a gyerekek észrevették, hogy a korábban az ablakpárkányra helyezett csizmák megteltek mindenféle finomsággal. A kicsik kiosztották mindenkinek a csizmáját, gyors fénykép is készült, aztán kocsiba pattantunk, hogy levigyenek a vonathoz, amivel Gnestaba mentem. Elárulom, hogy az utolsó pillanatban sikerült felpattanom a vonatra, de elértem, s akkor már sínen is voltam. Az utasok között megpillantottam egy srácot, akivel együtt szoktam edzeni Gnestban, így még társaságom is volt. Szerencsém is volt, mert jöttek elé az állomásra csapattársak, így engem is fel tudtak vinni a csarnokhoz, ahol a gyülekező volt. Egyébként a csarnok 5 percre van gyalog az állomástól, de olyan kedvesek a lányok is, hogy mindig van valaki, aki le tud jönni értem, vagy edzés után levisz a vonathoz. Időnként már szándékosan nem szólok, hogy jöjjenek értem, hogy ezt a kis mozgást se hagyjam ki. Elég magas dombra kell felgyalogolni a csarnokhoz, ami kisebb bemelegítésnek sem rossz, de amikor rossz idő van, akkor azért örömmel veszi igénybe az ember a „taxi”-t. 18:45-kor volt a gyülekező, akkor beosztottuk a kocsikat, s elindultunk Nyköping felé, ami Gnestatól még kb. 40 kilométer légvonalban. Az utazás jó hangulatban telt, én közben kicsit kifaggattam a lányokat az ellenfélről. Nem mindenki játszott ég ellenük, de aki igen, az azt mondta, hogy egy jó csapatról van szó, akik egyébként épp akkor vezették a másodosztályú bajnokságot. Mi a harmadikak voltunk, néhány ponttal lemaradva a második helyezett Telge és az első helyezett Onyx mögött. Az ellenfélről (Onyx) még annyit megtudtam, hogy két csapat, Nyköping és Oxelösund városok csapatainak egyesülése után jött létre, így igen nagy játékosállománnyal rendelkezik. Megérkeztünk a csarnokba, ahol néhány csapattársunk, akik nem Gnestaban laknak, így nem is velünk együtt jöttek, már várt ránk. Az előtérben ácsorogtunk egy darabig, míg meg nem kaptuk az öltözőnket. Míg várakoztunk, észrevettem egyik csapattársamon, hogy igen csak remeg, meg toporog…gondoltam, hogy esetleg fázhat, mert nem volt rajta kabát, csak egy pulcsi, de amikor rákérdeztem, hogy valóban hideg van-e, akkor azt mondta, hogy dehogyis…csak izgul. Nem a fiatalabb korosztályhoz tartozik a csapatban, s nem is ma kezdte a floorballt, mégis a mérkőzés izgalommal töltötte el. Hamarosan megkaptuk az öltözőnket. Nem volt nagy, éppen hogy elfértünk, de azért mindenkinek sikerült helyet szorítanunk. A csapat segítője, behozta a nagy táskát a mezekkel, kiosztották őket. Elkezdtünk öltözni, közben – mivel volt pár olyan csapattársunk is, akinek ez volt az első mérkőzése a második osztályban- összeírta technikai vezető a csapatnévsort. Aztán mikor már mindenki felöltözött, akkor bejöttek az edzők, kihirdették a sorokat, az emberhátrányos és az emberelőnyös sorokat is. Elmondták, hogy milyen taktikát kellene alkalmazni az Onyx ellen. Kiemelték az ellenfél azon játékosait, akikre mindenképp nagyon kellett figyelnünk. Mindenki nagyon koncentrált az eligazítás előtt. Érezni lehetett a feszültséget az öltözőben. Az egész csapat, játékosok és csapatvezetők egyaránt érezték, hogy egy nagyon fontos meccs áll előttünk. Tudtuk, hogy muszáj megnyernünk, ha ott akarunk maradni az élmezőnyben, feljebb akarunk jutni a tabellán, hogy a bajnokság végén selejtezőt játszhassunk az első osztályba jutásért. Egy emberként kiabálta mindenki az eligazítás után, hogy Gnesta, s mindenki a meccsre koncentrálva, győzelemre éhesen indult el a pálya felé. A meccs előtt még kézilabdások birtokolták a pályát, majd amikor végeztek, az ellenfél játékosai felpakolták a palánkot, s mindkét csapat megkezdte a bemelegítést. A nyújtás alatt ismerős arcra lettem figyelmes. Az ellenfél játékosai között az USA válogatottjának egyik játékosát véltem felfedezni. Ő is benne volt abban a felsorolásban, amelyben azokra hívták fel a figyelmet, akikre fokozottan kellett figyelni. Akik ott voltak a VB-n, talán emlékeznek rá, egy félvérlány, rövid göndör hajjal. A gyanúmban, hogy ő az Egyesült Államok nemzeti csapatának tagja, edzőim is megerősítettek. Még mielőtt betérdeltem volna a kapuba, figyelmeztetett Anders és Jyrki (az edzőim), hogy igen tapadós pályával állunk szemben, s vigyázzak arra, nehogy leragadjon a térdem egy-egy mozdulatnál. Jól jött a figyelmeztetés, mert később a bőrömön is tapasztalhattam, hogy valóban nem tudok majd ugyanúgy mozogni, ahogy szoktam. Nem tudtam rendesen csúsztatni a térdemet, s mikor a lábamat ki akartam csapni oldalra, akkor sem ment olyan gyorsan a mozdulat, mint általában. Így sokkal inkább lépdeltem a térdeimen, és kicsit a földtől elemelve tettem ki a lábam oldalra, ezzel könnyítve a dolgomat, s megelőzve egy esetleges sérülést. A bemelegítés nagyon jól sikerült. A kezeim nagyon érezték, hogy hova kell nyúlni, s a lábaimat is sikerült hozzászoktatnom a talajhoz. A meccs előtt még volt egy gyülekező a kapunál, s ahogy Tamás is teszi Szolnokon, még egyszer meghallgattuk a legfontosabb edzői utasításokat. Elhangzott a csapatkiáltás mindkét oldalon, s elfoglaltam a helyemet a kezdő ötössel a pályán. A bírók megadták a jelet a meccs kezdésére, s kezdetét vette a küzdelem a három pontért. A meccset mindkét csapat idegesen kezdte, s egyik oldalon se láthattunk túlzottan felépített támadásokat. Aztán nekünk sikerült korábban az ébredés, s az ötödik perc elején megszereztük a vezetést. Nem volt erős lövés, de megpattant egy játékoson, s a kapus két kézzel próbáltam meg a feje fölött elkapni a labdát, ami átcsúszott a kezei között s a kapuban landolt. Mindenki nagyon boldog volt, hogy mi lőttük az első gólt…ez hatalmas lendületet adott. De a gól után az Onyx is felébredt, s előrelőtt labdákkal próbálta meg játszani a mi félpályánk felén portyázó csatárokat. Sok lövés is érkezett ezekből a támadásokból, de igen hatásosnak bizonyult a munkám a kapuban, így nem sikerült egyenlíteniük. Legalábbis a 12. perc végéig, amikor is a szélén megverték az egyik hátvédünket, s teljesen egyedül törhetett kapura a csatár, aki most nem hibázott. Csalódott voltam a gól után, de nem csüggedett senki sem, ezután még jobban küzdöttünk, be akartuk bizonyítani, hogy jobbak vagyunk. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis 14:32-nél ismét mi vezettünk. Több támadást vezettek, amelyek igen veszélyesek voltak…nagy küzdelmeknek lehettünk szemtanúi a kapunk előtt, voltam amikor kinyúltam a labdáért, hogy elvegyem, de ahogy a mezőnyök megpróbálták megjátszani a labdát, igen hatalmasat ütött az ellenfél a bal kezem külső részére. Igen-igen fájt, be is kékült meg kicsit meg is dagadt utána. Látta a bíró is, hogy mi történt, aztán amikor a labda valahogy a pályán kívül landolt, s az ellenfél kereste, rám nézett, s mondta, hogy nem fújhatta le a helyzetet, mert nem volt nálam a labda; ebben egyébként igaza is volt. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, engedheti-e a beütést. Ez egyébként jellemző a svéd bírókra: nagyon sokat beszélnek a játékosokkal, megmagyarázzák a döntésüket. Ha egy játékos például megáll a sarokban, amikor két védő közrefogja, akkor is mondják, hogy menjen a játék, aztán olyat is hallottam már, hogy mondja, hogy „ez az”, „nagyon jó”. A játékosok szövegelését is elég higgadtan viselik; értem ezt arra, hogy ha egy játékos kicsit mérgesebben méltatlankodik egy-egy döntés után, először többször is figyelmeztetik, mielőtt esetleg kiállítják. Még a meccs elején történt, hogy az egyik játékosunk egész mérgesen reagált a bírók ténykedésére, ekkor a bíró odahívta azt a játékost magához, megbeszélte vele teljesen higgadtan a dolgot, s ment tovább a játék. A játékos is elismerte, hogy a bírónak igaza volt abban, amit mondott, a meccs hátralévő részében nem is hallhattunk tőle hangos panaszt a bírói döntésre. Azt hiszem, hogy elég sokat megengednek a bírók a játékosoknak, hiszen tudják, hogy a mérkőzés hevében esetleg idegesebben reagálhat a játékos az adrenalintól fűtve, de általában a játékosok is érzik, hogy meddig lehet elmenni a reklamálásban. Na, de vissza a mérkőzéshez: 2:1-es vezetésnél már reménykedtem, hogy legalább egy gólos előnnyel mehetünk el szünetre, de sajnos még sok volt hátra a harmadból, s 3 perccel a mi gólunk után egy emberhátrányt követően érkezett az egyenlítő gól. Most a másik oldalon jöttek el a palánknál a védőnk mellett, s bár bele tudtam piszkálni a labdába, az mégis megmozgatta az ejtőhálót. A hazai csapat még jobban küzdött a harmad utolsó perceiben, nyomást gyakoroltak a kapunkra, ami szerencsére érintetlen maradt. Nagyon izgalmas volt az első harmad, nagyon tetszett a játék, miután elmúlt a meccs eleji idegesség mindkét oldalon. Olyan igazi ki-ki meccset játszottunk. A szünetben a sarokban gyülekeztünk. A csapat segítője több kiló banánt hozott, hogy mindenki, akinek szüksége van rá, pótolhassa az elveszett energiát; feltöltötte a kiürült kulacsokat, hogy nekünk csak az edzőkre kelljen koncentrálnunk, s ne menjen el feleslegesen a szünetből ezzel. Az edzők gyorsan elmondták, hogy min kell javítanunk az első harmadhoz képest, mi volt, ami jó volt, s mire figyeljünk oda jobban. Közben a játékosok is bele-beleszóltak, hogy elmondják, mit éreztek ők, ezt vagy elfogadta Anders és Jyrki, vagy kijavították a játékost, de ezzel is gondolkodásra késztettek minden játékost, s esetleg olyan szituációkat is ki tudtunk gyorsan elemezni, amelyekre amúgy nem került volna sor. Közben megszólalt a szünet végét jelző sípszó, mindenki elfoglalta a helyét, ki-ki a pályán vagy a kispadon. A második harmad nem hozott szép játékot. Az Onyx tovább folytatta az előrelőtt labdás taktikát, de ami az első harmadban kétszer is gólt hozott nekik, az most nem vált be. A 9. perc elején pedig sikerült megint megszereznünk a vezetést a csapatkapitányunk gólját követően. A játék azonban ezután sem mutatott jobb képet. Kis változatosságot hozott a meccsbe, hogy kiállítást kaptunk. Nem emlékszem pontosan, hogy szabálytalan ütés vagy szabálytalan lökés volt-e, de azt tudom, hogy nem igazán értettünk egyet az ítélettel. Kicsit kérdően néztünk a bírópárosra, de egy hangos szó sem hangzott el. A bírók úgy látták, hogy a megmozdulást kiállítással kellett díjazni, akkor annak úgy kellett lennie. Az emberhátrányos sorokon volt a sor. Elég nagy nyomás nehezedett a kapura az emberhátrány alatt, de szerencsére nem sikerült kiegyenlíteni a hazaiaknak. A védők is ügyesen alkalmazták a 2-2-es védekezést, s nekem is jól ment a védés. Volt olyan, hogy az ellenfél csatára elindult a kapu mögött a labdával, de én kinyúltam a kapu mögé, lepöcköltem a labdát az ütőjéről, kitettem a lábam, hogy ne guruljon a kapu elé a labda, megfogtam, s eldobtam a legtávolabbi sarokba, hogy közben tudjunk cserélni, amire addig nem volt lehetőség. Mivel láttam, hogy jól esett a mezőnyöknek a pihenés, meg a cserelehetőség, ezért az emberhátrány hátralévő részében is ezt a taktikát alkalmaztam, amikor hozzám került a labda. Ezt talán itthon nem díjazták volna annyira, de később a szünetben mind a játékosok, mind az edzők díjazták ezt a megoldásomat. A harmad nem hozott több gólt, így 3:2-es vezetéssel ülhettünk le a sarokba pihenni. A szünetben megint jött a sok banán, meg feltöltötték a kulacsainkat, s jöttek az edzői elemzések és utasítások. A harmadik harmadban aztán az Onyx próbált nagyobb nyomást gyakorolni a kapunkra, különösebb siker nélkül. A játékunk határozottan jobb lett, s nagyobb erőt képviseltünk a meccs hátralévő részében. 2:04-nél két gólosra növeltük az előnyünket, ami egy jel volt az ellenfélnek, hogy kicsit többet és jobban kellene támadni, de ez nem sikerült nekik. Hiába küzdöttek, jobbak voltunk. Néhány perccel a meccs vége előtt még a kapust is lehozták, de nem tudtak jól szervezett szép játékot játszani. Ráadásul 32 másodperccel a vége előtt az egyik csatárunk a saját félpályánkról még egy gólt lőtt az üres kapuba, ezzel beállítva az 5:2-es végeredményt. Az utolsó másodpercekben még a hazaiak vezettek egy támadást, aztán egy a palánkról visszapattanó labdát még elkaptam. Mikor felálltam, hogy kidobjam, akkor már csak azt láttam a következő pillanatban, hogy minden csapattársam rohant felém, megölelgettek, puszit adtak, hogy mennyire szuperül védtem, s milyen jó meccset játszottam. A meccs végét jelző sípszót nem is hallottam a nagy hangzavarban. Aztán felálltunk megköszönni a meccset az ellenfélnek, akik közül nagyon sokan megdicsértek pacsizásnál. Megköszöntük a játékvezetést a bíróknak, akik határozottan jól fújták a mérkőzést. Ezután következett a levezetés, ami alatt odajött hozzám Jyrki, hogy itt van egy újságíró, aki szeretne velem interjút készíteni. Mondtam, hogy semmi akadálya. Az újságíró rögtön azzal kezdte, hogy nagyon gratulált nekem. A cikkét teljesen rám szerette volna kihegyezni, mert ő úgy látta, hogy rengeteg olyan labdát sikerült megállítanom, amelyek egy rosszabb képességű kapus esetén gólt eredményeztek volna. Szerinte nagyon jó voltam, s leginkább rajtam múlt, hogy az Onyxnak nem sikerült több gólt szereznie, s sikerült megnyernünk a meccset. A játékom mellett azt is értékelte, hogy bíztattam, támogattam szóban a csapattársaimat. Kérdezte, hogy hogyan kerültem Svédországba, miért pont Gnestaba jöttem. Erre persze nem tudtam mást válaszolni, mint amit már az előző cikkében megírt, de arra is megkért, hogy mondjam el, hogy én mit éreztem a meccsen, s hogy láttam a játékot. Mondtam neki, hogy „legizgalmasabbnak az első harmadot láttam, amikor hol vezettünk, hol döntetlen volt az állás. Úgy éreztem, hogy az egész csapat nagyon akarta ezt a győzelmet, s nemcsak a 3 pontért, hanem inkább egymásért küzdöttünk”. Összefoglalta a harmadokat, hogy ő hogy látta, kérdezte, hogy egyetértek-e vele, vagy másképpen írnám le őket. Kifejezetten jól elemezte a meccset, így nem nagyon volt mibe belekötnöm, aztán később kiderült, hogy az edzőm is ugyanúgy értékelte a látottakat. Megköszönte, hogy beszélgettem vele, még egyszer gratulált, majd sok sikert kívánt a továbbiakra. Ezután következett a villáminterjú Jyrkivel, majd az ellenfél edzőjével. Én a magam részéről az interjú után még váltottam pár szót a másik edzőmmel, aki odahívott magához. Mondta ő is, hogy hatalmas meccset játszottam, s még meg is ölelt, hogy milyen ügyes voltam. Kérdezte, hogy mennyire volt nehéz a talaj miatt a dolgom. Mondtam, hogy Magyarországon is találkoztam már hasonló minőségű pályával, meg a korábbi VB-ken is volt már ilyen borításhoz szerencsém. A beszélgetés után zuhanyzás következett. Mindenki felszabadultan, boldogan dobta le magáról az izzadt felszerelését. Hangosan beszélgettünk, vagyis inkább túlkiabáltuk egymást, a meccset elemezve. Mindenki nyugodtan lezuhanyozott hajat mosott, majd ki-ki a maga kocsijával elindult hazafelé. Én személy szerint kocsit váltottam, mert az egyik lány, aki közvetlenül Nyköpingbe jött, kiderült, hogy a barátjához megy éjszakára, aki hozzám hasonlóan Södertäljében lakik, így kettesben vágtunk neki az útnak. Sötét esős időben kocsikáztunk az autópályán, s meglepően gyorsan hazaértünk ahhoz képest, hogy nem is rohantunk. Az úton jókedvűen beszélgettünk mindenféléről, természetesen svédül. Nem is tudom, hogy említettem-e már, de jó pár hete csak svédül beszélünk a csapaton belül. Eleinte angolul társalogtunk, de aztán rájöttek, hogy rengeteg mindent megértek svédül, s rákérdeztek, hogy szeretném-e, hogy svédül beszéljenek hozzám. Mivel a suli miatt is jó, ha minél többször használom a nyelvet, s kihívást is jelentett a dolog, természetesen igent mondtam. Azóta is csak svédül beszélünk. Az újságcikk egyébként már másnap megjelent a Nyköping és Gnesta körzetéhez tartozó lapban. Én csütörtökön jutottam hozzá a cikkhez, ami a következőképpen néz ki: A kis kép, a rövid szöveggel az újság címlapján szerepelt, a nagy pedig az újság belsejében, s az oldalnak majdnem a felét jelentette. Megpróbálom lefordítani, hogy mindenki értse miről is van szó benne: A CÍMLAPON:  Képaláírás: Az IFK Gnesta nyerte az idegenbeli találkozót 5:2-re az Onyx ellen.  Cím: Az IFK Gnesta felzárkózik az élre  A cikk: Az IFK Gnesta kapusán, Sári Szilvián nehéz volt átjutni tegnap. Az Onyx elleni női összecsapáson csak két gólt engedett be. Az IFK Gnesta 5 gólt lőtt, s ezzel felzárkózik az élre. A TELJES CIKK:  Képaláírás: A Gnesta kapusa, Sári Szilvia áll a tegnapi Onyx elleni győzelem mögött. A hazaiak játékosa Jenny Eriksson próbál meg gólt lőni a képen. (mint látjátok, a labda a kapu mellett megy el ;) – Szilvi)  Cím: Senki és semmi nem jutott át Sárin  A cikk: „Kemény, kiegyenlített és izgalmas volt, amikor az Onyx szemben állt a Gnestaval a női másodosztályban. A Gnesta akart jobban, és nyert a végén, elég nagy gólkülönbséggel. A 2:5-ös eredmény azt jelenti, hogy az Onyx alulmarad a bajnokságban vezető Telgevel szemben az élen, míg a Gnesta alulról közelít. Kár, hogy az mindössze körülbelül ötvenen látták az egészet. Egy két élvonalbeli csapat közötti összecsapást talán nem egy munkanap után kellene játszani kedden este. Gnesta vad tempóval kezdett és az Onyxnak láthatóan nehéz volt kikerülnie a nyomás alól. Gnesta 0:1-es gólja, amelyet Maria Nasström lőtt, egy véletlen lövés volt, amely megpattant egy játékoson és Anna Högberg mögött landolt. Mindenesetre ebben a helyzetben nem volt egészen váratlan. Az Onyx kapott egy lehetőséget az újrakezdésre, amikor Hilda Ivarsson a harmad fele után egy óvatlan felszabadítást követően megszerezte a labdát, és belőtte az 1-1-t. Ekkor az Onyxnak rövid idő alatt három ziccer helyzete is volt, de Sári Szilvia megállította azokat a képességének és a szerencsének köszönhetően. - Jól éreztem magam a meccsen. Az elején volt a legizgalmasabb, amikor hol vezettünk, hol döntetlen volt az állás- kommentálta a magyar válogatott kapus. Egy újabb Onyx játékoson megpattant labda landolt a kapuban, miután Jenny Karlsson teljesen tiszta volt, s betette az 1-2-t a felső sarokba. Rögtön azután, hogy a Gnesta kivédekezte első emberhátrányát, Kristina Blomkvist kiegyenlített, 2-2. A középső periódusban kicsit rohangálóssá vált a játék. De még mindig magas szórakoztatási szintű volt a mérkőzés, mert egyik csapat sem akart elállni az útból. - Úgy gondolom, szinte az egész meccsen ügyesen nyomást gyakoroltunk rájuk – mondta a gnestai Jyrki Jannerman. Az Onyx még egy emberelőnyös lehetőséget kapott és az ügyes Kristina Blomkvist nem volt messze attól, hogy gólt szerezzen. Sári Szilvia, a Gnesta kapujában, ekkor és a későbbiekben is igazi klasszis kapusteljesítményt mutatott. Ekkor Gnesta kapott valami pluszt, aminek igazán nagy része volt az este győzelmében. - Ami segített nekünk a mérkőzés eldöntésében a meccs alatt mutatott erő és fegyelem volt – mondta Jannerman. Még két gól Gnestanak és a csapat még nagyobb nyomást gyakorolt az Onyxra, amely már nem tudott többet mutatni. -Azt hiszem, hogy egy egészen jó meccset játszottunk, anélkül, hogy azt csináltuk volna, ami valóban szükség lett volna – összegezte az Onyx edzője, Jonas Linder. Sara Wårdemark 2-5-ös gólja, amelyet fél perccel a meccs vége előtt lőtt üres kapura, azt mutatta, hogy az Onyxnál hianyzott az a gördülékenység, amely néha szükséges lett volna ezen az estén. A mérkőzés számokban: Onyx – IFK Gnesta 2-5 (2-2,0-1,0-2) Gólok: 0-1 (4) Marie Näsström, 1-1 (11) Hilda Hamberg, 1-2 (14) Jenny Karlsson, 2-2 (17) Kristina Blomkvist, 2-3 (28) Linda Eliasson, 2-4 (42) Frida Jamgren, 2-5 (59) Sara Wårdemark Lövések: 24-17 (11-7,9-4,4-6) Bírók: Roger Kkristensen, Fredrik Strandlund, Nyköping Nézők: 48 fő.” Idei utolsó cikkemet olvashattátok. Kívánok Mindenkinek egészségben, boldogságban és floorballban gazdag boldog új évet! 2006- BAN IS FLOORBALLOZZATOK SOKAT!